Könyvek

A Csisztu vizet a pohárba! önéletrajzi ihletésű mű, melyben bemutatom gyermekkori élsportolásom nehézséggel és boldogsággal teli napjait, s felnőtté válásom rögös, de tanulságos útját. Kornapló egy, a rendszerváltás előtt felnövő gyerekről, akinek az élsport miatt már idejekorán kinyílt a világ.

Részlet:

Hatodik fejezet

“Csak néhány nap maradt az előkészületekre. A megbeszéltek szerint, minimum két kiló cukor, két kiló liszt, ugyanennyi só, és jó néhány tábla csoki volt az egyéni penzum. De ott sorakoztak, a tömbökbe rakott AMO szappanok, a Biopon mosóporok, az öblítők és más tetszés szerinti piperecikkek. Na meg a saját készlet, ami a több hetes időtartamra szólt. A többi ugyanis ajándéknak készült, vagy rosszabb esetben cserealap lehetett. Esetleg fizetőeszköz, ha eldurvulna a helyzet. Hatalmas csomagok sorakoztak az indulás előtt. A fent említettek mellett, szőrmekucsmák, hótaposók, bundakesztyűk és télikabátok tömték ki a rettentő méretű utazótáskákat. 

         Minden eshetőségre fel kellett készülni, mert bár szomszédos országba szólt a menet, a hírek dermesztően rossz viszonyokról szóltak. És be is igazolódtak.

         Nem lehetett eléggé felöltözni, hogy ne fázzon az ember. Még a legrövidebb útszakaszra is a legmelegebb ruha volt ajánlatos, hiszen a tapasztalatok azt mutatták, hogy a zárt helység sem lesz sokkal melegebb, mint maga az utca. Spórolásból, az emberi test melegével, mint legegyszerűbb fűtőtesttel kalkuláltak, na meg azzal, hogy aki rendesen dolgozik, úgysem fázhat. Így alig volt fűtés, a kollégiumi lakószobákban, az étkezőben, a mellékhelységekben, de még az edzőtermekben is.

         Annál izzasztóbbnak tűntek viszont a bemelegítések. Vastag pamutharisnyába csomagolt lábak, többrétegben feszülő melegítő felsők, kopott lábszárvédők és a zöldségesekére emlékeztető, ujjnélküli kesztyűk jelentették a reggeli induló egyenruhát. A pirosló orrok azonban árulkodóan virítottak a balett-rúd mellől, amelyek monotóniáját csak néhány pirosló arc tört meg néha. Durrr! – szólt hatalmasat, egy hirtelen csattanó pofon, megremegtetve a mögötte himbálódzó copfokat is. Simona Pauca vette ki aznap reggel a részét, a román női tornász válogatott olimpiai előtti, közös felkészüléséből. A fegyelmezés viszonylag gyakori eszköze volt mindez ott Déván, ahol a világhírű román tornásznők számos generációja készült együtt. Hozzájuk csatlakoztunk mi is, úgy tizennégyen, hogy vezetőedzőnk, Lukács József szerint, felvegyük a ritmust a közelgő nyári olimpiai előtt. Tapintani lehetett a szigort az ottani hétköznapokban, s ha nálunk Magyarországon nem is volt szokás ekképpen nevelni a gyerekeket, a hangulat óhatatlanul ránk is átragadt.

         Ennivaló nagyon kevés akadt, az is nehezen emészthető, egy olyan helyen, ami Románia egyik legjobban felszerelt sportfellegvárának számított. Néhány nap elég volt, hogy megértsük: miért küldtek indulásunk előtt olyan kétségbeesett üzeneteket Szabó Katiék, cukorra, sóra és bármi egyébre vonatkozóan.

A közös edzőtábort megelőző ősz folyamán, az akkor még újnak számító – s még létező – Budapest Sportcsarnok adott otthont az 1983-as Tornász Világbajnokságnak. Ecaterina Szabó, tehát Szabó Katika, emlékezetes sikereket aratott ott, Natalia Yurcsenko, Olga Mosztyepanova, Maxi Gnauck és számos további kiválóság között. 

Mi kicsik, akkor még a lelátóról figyeltük a Csányi Erika vezette magyar női csapatot, s persze a férfi válogatott emlékezetes produkciót, habár már voltunk annyira közel a tűzhöz, hogy a hírek hozzánk is eljutottak. Például az is, hogy Szabó Katika, milyen bájos akcentussal beszél magyarul, s persze az is, hogy a román szakvezetők nem szerették, ha ezt teszi.

Létezett köztünk tehát egy ki nem mondott szolidaritás, ami persze abban a pillanatban illant el, ahogy betettük a lábunkat a dévai szentélybe. Talán érthető is volt mindez, hiszen a román szakemberek nem szívesen osztották meg senkivel a féltve őrzött kulisszatitkokat. Ezek az ökölbe szorított tornatermi érzelmek csak akkor látszottak felengedni kicsit, amikor esténként el-eljuttattuk szeretetcsomagjainkat a román lányok lakta szobákba.

– Tudjátok jánykák, mi csak ritkásan tudunk hazamenni édes szülejenkhez, és akkor mindig nagyon örülnek, ha viszünk nekik valami. Tudjátok, ők hiába kapnak jegyeket minden hónapban, nem mindig találnak  bótban, amit keresnek. – mondta nekünk Kati magától értetődő természetességgel.

– De ez azt jelenti, hogy nekik nehézséget jelent élelmiszerhez és egyéb áruhoz jutni? – kérdeztük egyszerre többen is.

– Ó, nekik még nem is nehézség. Mi, akik a román nemzeti válogatottban vagyunk, tudjátok, ránk még figyelnek. Tavaly is járt nálunk Caucescu elvtárs, meg az Ő fia. És biztos eljön ebben az esztendőben is egy cseppet, az olimpiai miatt. – foglalta össze néhány tömör mondatban a korszak legjellemzőbb történéseit.

Másnap aztán minden ott folytatódott, ahol korábban abbahagytuk. A jéghideg terem, a rideg vezényszavak és a fagyos hangulat várt mindannyiunkra. S miután az alapozás legkeményebb időszakában jártunk, az erőnléti programokat is turbóra kapcsolták a mesterek. A sűrűsödő kínok közepette könnyen megfeledkeztünk a valós végcélról, és strigulákkal sürgettük a napok múlását. De a vonalak csak vánszorogva gyülekeztek az edzésnaplókban. Estére, már többnyire csak annyi erőnk maradt, hogy bevonszoljuk magunkat az ágyba, s hogy beborogassuk a legújabb plezúrok nyomait. Jobb híján az ágy is olyannak tűnt, mint egy nagyobb borogatás, a szűnni nem akaró szobai hideg miatt. Így aztán lassacskán beszedegettük az ablakpárkányon kint hagyott élelmiszereket is, annál is inkább, mert az éhező román madarak a fólián keresztül is előszeretettel csipkedték meg a vésztartaléknak számító téliszalámikat.

Az edzések monotóniáját csak néhány látogató felbukkanása törte meg. S ha nem is a nagyvezér tette nálunk tiszteletét, az odaérkező asszonyság tekintélyét már csak terebélyessége múlta felül. Madam Simjonescu, a nemzetközi versenybírói gárda közismert alakja, élet-halál ura volt egy-egy világversenyen. Minden, az élvonalhoz tartozó nemzetnek megvolt ugyanis az a pontozóbírója, aki saját nemzete képviseletében keresztül vitte akaratát, a többi bírával szemben. (Magyar szempontból is éveken át büszkélkedhettünk egy ilyen nagyszerű szakemberrel, Benkéné Balikó Györgyivel, aki a műfaj minden csínját-bínját ismerete és alkalmazta. Mert a jó produkció az első lépés, de ha nincs mögötte megbízható, tekintélyes diplomáciai munka akkor nem fut messzire ezzel az ember. Györgyi néni, aki éveken át, edzőm is volt a Postásban, olyan mesterien sajátította el az „adok-is-kapok-is” elvét a nemzetközi bíráskodásban, hogy most, amikor önként választott nyugdíjazását kérte, sok szempontból, óriási űrt hagyott maga után. Nagyformátumú egyénisége, kommunikációs készsége, nyelvismerete bámulttal töltött el akkor is, ma is. Felnőtt fejjel talán még jobban értékelem, amit mellette tanulhattam.)  

Tehát ezen emberek, a nemzetközi bírók szimpátiája, avagy ellenérzése, egy-egy sorsdöntő viadalon, tizedekben mérhető pontokat jelenthetett bármelyik irányba. Ez pedig, ismerve a torna ezredekben mért értékelését, döntős helyeket, érmeket, avagy annak elpuskázását jelenthették a szereplők számára. Simjonescu mama úgy döntött, hogy szán ránk időt és ez nem akármilyen gesztus volt tőle. Mi több, egy háziversenyt is kezdeményezett a két válogatott között, amolyan barátkozás jelleggel. Azt azonban talán Ő maga sem gondolta volna, hogy ez a versengés kisebb meglepetést is eredményez. Néhányan ugyanis a magyar csapatból, felülmúlva saját magunkat, a román válogatott jelentős részét megszorongattuk, sőt le is győztük, saját otthonukban. Ez pedig, látogatóban a világ egyik legkiválóbb tornásznemzeténél, még a legelfogultabb pontozás mellett is, nem akármilyen szenzáció volt. Futótűzként ment híre a dévai eseményeknek a nemzetközi tornászvilágban. Persze érthetően, nem a román szakvezetés engedte útjára a meglepő eredményű pletykákat, azt azonban nem lehetett titokban tartani, hogy néhány fiatal magyar tornászlány, Storczer, Ladányi, Bartalfy, Tóth és Csisztu, pariban vannak a román válogatott kiválóságaival. Gyors válaszreakcióként újabb verseny következett, ami hasonló eredménnyel járt: vagyis az igaz, hogy csapatban nem tudtunk a románok fölé kerekedni, de az egyéni teljesítményeket nézve, jó néhányan méltó ellenfélnek bizonyultunk. A több hetes edzőtáborozás végén, így a román válogatott irányítói azzal a „jópofa” javaslattal álltak elő, hogy néhányunkat a fent említettek közül, szívesen ott tartanának. Cserébe garantálnák, hogy a csiszolásra váró „gyémántok” közül többünket olimpiai érmessé tisztogatnának Los Angeles-ig.

Talán megtisztelőbbnek tűnik ez az ajánlat ma, mint akkor volt, de nem létezett az az összeg, amiért bármelyikünk is ezt a lehetőséget választotta volna. Kínzott minket a honvágy, az edzések végi fáradtságtól többnyire sírásra görbült a szánk, hiányzott minden, ami addigi rövid életűnk ismerős kelléke volt. De legfőképpen egyikünk szülei sem egyeztek volna bele mindebbe.

Az ember sportberkeken belülről, sok olyan bizonyítási vágytól fűtött szülőről hall, akik saját, meg nem valósult céljaikat, gyermekeikben kívánják kivirágoztatni, s ezért mindenre képesek. Ez persze nem csak áldozatokat, hanem olykor kíméletlen otthoni követelményeket, elvakult, emberhez méltatlan szigort is jelent szülő és gyerek között.  Hiszem azonban, hogy ez az út nem lehet hosszú távon célravezető, mert kizárólag dacot, ellenszenvet és tiltakozást válthat ki a lelki terror alatt tartott alanyból.

Nálunk otthon ez a mentalitás elképzelhetetlen volt. Soha nem éreztem egy pillanatra sem, hogy a szüleim bármire kényszerítettek volna, mert tudták, hogy ez nálam nem válik be. Mégis valami hihetetlen pedagógiai kelepcével sikerült olyan helyzetet teremteni, amiben az ő tanácsaikat mindig én fogalmaztam meg. Pusztán azt értették meg velem, hogy az addig befektetett munkát egy pillanatnyi rossz passz miatt kár lenne elvesztegetni.  S ez a recept bevált, de azt is tudtam, hogy lehetett még oly nemes is a cél, közelségemről semmilyen körülmények között nem mondtak volna le.

Így aztán, köszönve az ajánlatot, teljes létszámban hazaindultunk. Pontosabban indultunk volna, de még egy emlékezetes marasztalás erejéig, közelebbről szemügyre vehettük a magyar-román határt. Talán emlékeznek néhányan 1984 telére és arra, a sarkvidékire emlékeztető időjárásra, amivel Holle-anyó örvendeztetett meg mindannyiunkat akkortájt. Egy ilyen példanélkülinek tűnő hóvihar volt az is, ami a hazafelé tartó vonatunknak megálljt parancsolt. Tíz órát vesztegeltünk a senki földjén, a síneken, nem tudva, hogy meddig maradunk a hó fokságában. A vonat egyik ablakát szinte a tetejéig befedte, a mindent maga alá temető porhó, miközben több méter magas buckákban építkezett a másik oldalon. Kétóránként, negyedórára, trópusi melegre fűtötték fel a szerelvényt, hogy aztán a következő 100 percben megint előkerüljenek, a bekecsek, bundák, kucsmák és az egész ruhatár. Információ hiányában, több napnak tűnt az ott elvesztegetett tíz óra, így aztán amikor végre begördültünk a Keleti pályaudvarra, hosszú percekig csak a könnyeim meséltek. Otthon viszont meleg paprikás csirke, egymillió puszi és előmelegített dunyha várt, és ez gyógyír volt minden addigi sebemre.”

Csisztu.hu- Webnapló és egyéb valllomások címmel fémjelzett blogkönyvem, mely megjelenésekor teljesen új műfajnak számított. A könyv lett a válaszom az engem ért oktalan támadásokra és a magánéletemmel kapcsolatos alattomos szurkálódásokra. A további válaszokat és jogos elégtételt a megnyert bírósági pereim során kaptam meg a későbbiekben.

Rivális- élsportolók szemtől szembe: A szintén Rivális címmel több éven át futó rádiós portréműsor újraértelmezése. A kötetben műsorvezető társammal karöltve hazai- és külföldi élsportolókkal készült interjúkat válogattunk össze és tettünk közszemlére.

Csisztu úton

Külföldön

A világ legkülönbözőbb pontjain fordultam már meg. A legrangosabb sporteseményeken – az Olimpiákon– is tudosítottam szép számmal. Az 1992-es barceloniai Olimpiától kezdve, a 2004-es athéni Olimpián át az idén megrendezett riói ötkarikás játékokig, ahol a Magyarok Háza háziasszonya lehettem. Összesen nyolc ötkarikás játékokon jártam eddig, mindegyik nagy élmény volt a maga nemében.

A wimbledoni teniszbajnokságot idén – egy háttérfilmet forgatva – szintén testközelből követhettem végig, s volt szerencsém nagyszerű, tehetséges sportolókkal, többek között a páros döntőt játszó Babos Tímeával is találkozni.

Csisztu úton

Belföldön

Kis hazánkban is rengeteg csodás élménnyel gazdagodtam és jelentős eseményeknek lehettem szemtanúja, a munkámból adódóan.

Évek óta a DIGI Sport műsorvezetőjeként és vagyok a háziasszonya a csatorna élő közvetítésének a KÉKSZALAG Vitorlásversenyeken. Idén, a 48. Kékszalag tókerülő vitorlásversenyről is tudosíthattam nézőinket élőben.

A Tehetség határok nélkül címmel megrendezésre kerülő gálán számos határon túli, ifjú magyar tehetség produkcióit konferálhattam fel az esemény háziasszonnyaként.

Részt vehettem a Bocuse d’Or hazai döntőjén, ahol csodásan elkészített, különleges ételeket kóstolhattam meg.

Az év sportolója gálán pedig személyesen gratulálhattam a nyerteseknek.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás