Legutóbb utaltam arra, hogy az első gyermekünkkel, Krisztiánnal való várandósságom idején már elindítottuk ezt a projektünket, hiszen az én életem párja, amolyan tudományos kísérleten alapuló módon kilenc hónapon keresztül sugdosta bele este és reggel, reggel és este a pocakomba, hogy “jó alvó leszel, jó alvó...
Meséltem már ugye arról a szívet-lelket melengető, tüdőcsúcsig felívelő, tarkót simogató érzésről, amikor az ember lánya megtudván a nagy hírt, közli mindezt az ő élete párjával, akinek ugyanaz a láng lobban a szemében, ugyanazzal a hevülettel, ugyanolyan áhítattal?! Egyszer csak elindul benned egy új...
Ha már az ember lánya kilenc hónapnyi hol hevesebb, hol tettetetten lanyhuló aggodalomfolyam után végre kezében tarthatja mindenkiénél – naná -, gyönyörűbb gyermekét, egy perc felocsúdás nem sok, annyi sem adatik meg a szegény párának, hiszen jön a tejbelövellés kérdése, már csakhogy így a közepébe...
Édesanyám egyik legnagyobb félelme az volt, hogy esetleg nem leszek, vagy nem lehetek anya. Egy olyan nő számára, aki született anyatigris, aki családjáért és a gyerekeiért él elsősorban - és csak sokadsorban azért az elhanyagolható részletért, hogy magát is fenntartsa valahogy pusztán az előbbiek kiszolgálása...
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.