10 aug Azért a víz az úr!…
Kissé szomorúan tapasztalom, hogy alig pár nappal a világ által is őszintén csodált és messzemenőkig elismert magyar rendezésű 17. FINA Világbajnokság sikereit követően – miközben már újra Masters sikereinktől is hangosak a lelátók – itthon már megint felkapcsolta valaki a rezsót a hazai medencék alatt és forr benne a víz, ahelyett, hogy lágyan simogatva venne minket körül.
Nem óhajtok kitérni arra, hogy ennek mi, vagy ki lehet az oka – merthogy nem is tudom igazán -, csak kissé fáj a szivem amiatt, hogy miért nem vagyunk Mi, Magyarok képesek egy kicsit jobban örülni olyasminek, aminek a minket kívülről figyelők a csodájára járnak.
Az a feszültség, ami a Magyar Úszósportban uralkodik, persze a vébé előtt és az alatt is érezhető volt, de mégis nagyon-nagyon távol helyezkednék attól, hogy BÁRMILYEN véleményt is mondjak minderről, vagy okoskodás szerűségbe kezdjek, inkább ideidézek egy régi interjúmat, már vagy tizenévvel ezelőttről, ami nekem, nagyon emlékezetes maradt. Szándékosan nem írok pontos dátumot, hogy senki se vádolhasson politikai utalgatással, de maradjunk annyiban, hogy az illető, aki akkor a hazai sportirányításban foglalt el meghatározó szerepet – egyébként bevallottan sosem sportolt -, ma is aktív politikus. Akkor azt találta mondani a mikrofonomba, hogy …“nem kell túlmagyarázni a hazai sportszövetségek működését, minden ilyen gazdálkodó szervezet hasonlóan működik, mint egy cipőfelsőrész készítő üzem. Az egyik oldalon betolom a bőrt és a szalag másik végén kijön a cipő, amit, ha el tudok adni, működik a cégem, ha nem akkor nem működik.” És ezt akkor meggyőződéssel mesélte nekem, noha akkor is erősen csóváltam a fejem és megpróbáltam vele megértetni, hogy noha itt is és ott is emberek dolgoznak, de a sportvilágnak mégiscsak megvannak a maga sajátos, belső, erősen hierarchikus és tekintélyelvű viszonyai.
Való igaz, hogy a rendszerváltás után újraszerveződő hazai sportszövetségeknek szükségerűen gazdálkodó szervezetekké kellett alakulniuk – hozzáteszem ma is akad azért bizonyosan olyan vezetésű szövetség, ahol jelenleg is azok az egykori ottragadt “belső emberek” ülnek, akik még életükben nem láttak egy komoly üzleti tervet, miközben akkorát változott a világ, hogy most már ugyancsak ők állami százmilliók és milliádok fölött diszponálnak, de nem vesznek oda egyetlen hozzáértőt sem, nehogy kiderüljön számos belső hiányosságuk. Sokszor azt gondolják persze, hogy mindezt megtehetik a nyilvánosság irányában joggal elvárt beszámolási kötelezettség nélkül is. De most ne ezt boncolgassuk, hanem sokkal inkább azt, hogy vajon miért nem lehet – szerintem – egy hazai sportágat a nyílt piaci szabályokat teljes mértékben lekopírozva, vállalatszerűen irányítani.
Először is tudomásul kell venni, hogy például az utánpótlássport soha nem lesz és nem is lehet rentábilis és éppen ezért piaci alapon szerveződő, mert ott a merítés nagysága a lényeg, s ott nem biztos, hogy igaz a mondás, hogy sok Pici sokra megy. (Magunk között: kíváncsi leszek, hogy az összes ifjúsági olimpiai megmozdulás és akár európai, akár világszintű szerveződés, mint EYOF és társai vajon meddig futnak majd, amikor igazából lemérik a támogatók, hogy reklámidőt sztárok nélkül elég nehéz értékesíteni – s mondom mindezt, két fiúgyerekes, sportra nyitott anyaként.) Ugyanakkor azt is látni kell, hogy utánpótlássport nélkül viszont nincs felnőtt versenysport és anélkül nincsenek onnan kitermelődő sztárok sem, akik mozgásban tartanak egy-egy sportágat, akiknek a piacélénkítő jelenléte nélkül egy-egy sportág a létéért és a televíziós érdektelenség elkerüléséért küzd. Lásd az atlétikát az Usain Bolt előtti több, mint csöndes időszakban – s valahol az a misszió, amit Hosszú Katinka végez az úszás világversenyeken kívüli, egész éves hírértékűvé tételéért is, hasonló siker, nem csupán egyéni babérok és dollárszázezrek begyűjtése.
A sportági ikonok és az újítók mellett persze nagyon erős szerepe van – itthon legalábbis bizonyosan – a tradicionális elvek szerint elismert tudású sportszakembereknek és egy sportág belső viszonyait nagyban meghatározza az ő véleményük, az ő közérzetük. Épp itt nincs minden rendben szerintem a hazai úszósportban, mert az egykori és mindmáig jegyzett sportági ikonok és az őket kinevelő műhelyek szakemberei látszólag nem érzik jól magukat a bőrükben a jelenlegi helyzetben.
Nekik fontos a szakmai hitelesség és az, hogy a kívülről érkezők is a lehető legnagyobb respekttel viseltessenek a szakmában nehezen kivívott rangjuk és státuszuk iránt. Ugyanakkor az is igaz, hogy a magyar úszósportban én azt tapasztaltam, hogy kapitány- és edzőelvű rendszerek tudtak eddig fennmaradni hosszasan, egyszerűen azért, mert ebben szocializálódott a sportág.
Ha Széchy Tamás volt ebben a rendszerben az origó, akkor nyilván Kiss László, a néhai Széles Sándor, vagy Turi György és a többi kitűnő, de ugyanezen az iskolán érlelődő szakember, a 2.0, vagy 3.0 és az eredetihez hasonlatos verziókat örökítette tovább saját territóriumán, és abban nem is lehetett kérdés egyikőjük műhelyében sem, hogy nem a versenyzők írták a szabályokat, hanem azt minden esetben az edzők, demokrácia maximum a parton létezett.
A Hosszú Katinkáék-féle jelenség megjelenése óta ebben is eredendő változásokat hoztak az elmúlt hónapok – talán lassan évek -, és a belső feszültségekből az is kitűnik számomra, hogy maga a szakma, az úszósport is nehezen tolerálja mindezt.
Nem tudjuk, hogy igazán ki ül fordítva a lovon, (meg hogy ki a ló és a lovas), mert persze miért ne lehetne teljesen rendjénvaló, ha egy valódi világklasszis, egy sportágat formálni képes úszó – egy akkora világsztár, mint a budapesti világbajnoki csillogását folytatni képes és a napokban is Berlinben épp újra a saját világcsúcsát megdöntő Hosszú Katinka – is úgy érezhetné, hogy joggal alakíthat az eddigi játékszabályokon.
Shane – a férje, valószínűleg ezt kéri számon a világon, még akkor is, ha kissé ezt – a mi ízlésünkhöz képest – sajátosan teszi. Ő volt, aki a minap kifakadt, hogyha Katinka amerikai lenne, már a istenként tisztelnék. Erről megoszlanak a szakmában a vélemények, de abban feltétlenül igaza van, hogy valódi sportolói sztárkultusz nincs nálunk Magyarországon és amit ők elkezdtek elénk tárni, annak mi, rajongók, újságírók és a teljesítményt dícsérők csak tanulgatjuk a játékszabályait. Minden eleme új nekünk, az Inside The FORGE elnevezésű videoblog például, amikor belátunk a műhelytitkokba – szintén az újkeletű közösségi média jóvoltából – egy teljesen ismeretlen tálalásban mutat meg nekünk egy HŐST KÖZELRŐL. Mindeközben, azért ne felejtsük, mindez egy egyoldalú, kifelé irányuló és kitűnően szerkesztett kommunikáció. Imázsépítés, ami teljesen rendjén van, hiszen nagyon, de nagyon sokan nincsenek tisztában azzal (még sajnos az újságíró kollégák közül sem sokan, akik egy vébé közben merik megkérdőjelezni Hosszú Katinka formáját, khm…), hogy miként születnek ezek a világklasszis eredmények, milyen elképesztő munka van mindezek mögött. De ha már elvégezzük a munkát, közben márkát is építünk, self-brandingelünk, (hogy ilyen okosakat is írjak) és termékeket pozicionálunk, hiszen az IRON Lady és az össes hozzákapcsolodó termék és márkanév, hírdető és támogató akkor és úgy jelenik meg korlátozás nélkül, ahogy azt a filmkészítők (és tulajdonosok) szeretnék. Ez tankönyvi, ezt így csinálják a nagyok a tengerentúlon is, ott tényleg vannak ennek hagyományai, hiszen ettől vágódtunk hanyatt AIR JORDAN cipőit, vagy Michael Phelps úszószemüvegeit látva, miközben Mi, Magyarok azt hiszem jelenleg is csak Puskás nevével tudunk tartósan “mörcsöndájzingot” eladni, ha az termék nem IRON LADY feliratot visel. Ebben igaza lehet Shan-nek, nem vagyunk erősek még a sztárkultuszban, az írigykedésben nagyobb hagyományaink vannak.
De azért sok mindenben más és azért nem lebecsülendő (sport)kultúra a miénk és az ténykérdés, hogy nehezen tanulgatjuk, ha ekkora és ilyen látványos érzelmek jelennek meg a sportvilágban.
Sosem felejtem el, hogy amerikai egyetemista koromban az első versenyszezonban a szőnyeg szélén álltam, amikor Chris Voelz, sportigazgató behivatott és szó szerint számon kért, hogy a minnesotai csapatversenyeink elején felcsendülő amerikai himnusz hallatán miért nem teszem szívemre én is a kezem, mint az amerikai csapattársaim. Kiegyeztünk döntetlenben, amikor megértettem vele, hogy a magyar himnuszt nem kérem, hogy eljátsszák miattam – pedig én abban az időben, mint válogatott tornász ahhoz voltam szokva tornászversenyeken –, de akkor én is csak tisztelettel hadd hallgassam meg az ővékét, teátralitás nélkül, mint afféle idegenlégiós. Ebben maradtunk. Megszokták.
Mi persze nehezen szokjuk itt meg, ha valaki évtizedekig sikeres edzőkollégákat oktat ki, ha valaki nyíltan kimondja, kiírja a közösségi médiába, hogy mit gondol, s hogyha valaki zajos melldöngetéssel – szó szerint ezt csinálva – drukkolja végig a felesége és persze a saját sikereit. Nem vagyunk egyformák. Kérdés, hogy lehet-e, kell-e egyenlőségesdit várni és elvárni egy szövetség vezetésétől akkor, amikor valaki oroszlánrészt vállal egy világbajnokság nemzeti sikereiből? Vagy az-e egy vezető igazi erénye, hogy úgy balanszál, úgy egyensúlyoz azon a tradíciókból, szaktudásból, anyagiakból és tekintélyből font kötélen, hogy keres és talál is kompromisszumot, hogy a lehető legtöbb szereplő érezze magát otthonosan a kötél két végén?
Sokszor mást gondolunk dolgokról. És ez azt is jelentheti, hogy mi ahhoz szoktunk hozzá, hogy csendesen is születhetnek hatalmas bajnokok, akik itt élnek és járnak közöttünk. Hogy melyik bajnoktípust érezzük közelebb magunkhoz, ez, azt hiszem, habitus és ízlés kérdése (is), de a mérhetetlen munkát, az alázatos melót, a kívételes szorgalmat, a professzionális hozzáállást – ízléstől függetlenül – mélységesen tisztelni kell. Minden mást, úgyis a legnagyobb kritikus fog majd később értékére emelni. Ez pedig az IDŐ.
Csisztu Zsuzsa