Ezt a fizikai törvényszerűséget igen hamar megismeri az ember, elég csak egy vicces kötélhúzó versenybe beszállni, hogy megismerjük az egymással szemben ható erők volumenét.
Fontos azonban tisztáznunk, hogy sosem hittem a szembenállás és az erőfitogtatás eszközeiben, hiszen egész pályafutásom mások életének a megismeréséről, jelenségek, események közvetítéséről és megmutatásáról szólt. Arról a kíváncsiságról, amely egy hivatását szerető újságírónál, azt hiszem, munkaeszköz.

Hogy rátaláljak arra, mi is köt le igazán, hatalmas segítséget jelentett, hogy szerettek, óvtak és figyeltek rám a szüleim. Néztek és hallgattak, időt töltöttek velem. Apám szavalt, anyám hatalmasa beszélgetéseket folytatott velem örömteli és persze keresű élethelyzetekben is. Mindez utat mutatott nekik abban, hogy merre lenne érdemes terelgetni engem, hogy aztán nagyon hamar, 18 évesen rálépjek arra az ösvényre, amin – számos izgalmas kitérőt téve – ma is haladok.

De most itt egyáltalán nem rólam van szó, hanem arról, hogy mindabból, amit tőlük láttam, mit tudok ma én szülőként, felelős gondolkodóként átadni a saját gyerekeimnek egy sokkal pörgősebb, ezerszer zajosabb, türelmetlen és ingerült világban, ahol mindenki azonnali eredményt akar? Ahol még ki sem jött a gyerek a suliból, már tudom is, hanyast kapott az órán – mi, szülők persze ezt azért nem bánjuk olyan nagyon -, de mégsem hagyunk időt arra, hogy a lelkiismeretére bízzuk, mikor és mit mond el. A lelkiismeretére, húzom alá kétszer ezt a szót, – nem csupán azért mert Húsvét előtti Nagyhét van -, hanem azért, mert lassan ez elpárolog a szótárunkból manapság.
Mert azt hiszem, az őszinteség – miközben hatalmas emberi erény – lassan online életünk kissé kifacsart hívószava lesz, úgy, mint “…gyertek, megmutatom őszintén, mit és hol vásárolok, én elmondom őszintén, melyik termék tetszik, megmutatom őszintén, hol nyaralok, hiszen én őszintén beavatlak titeket minden titkomba.”
Nem vagyok álszent és nem vagyok vak, a világ erre halad. Látom, érzékelem, én is a része vagyok. Látom, hogy a fiaim kit és mit néznek a social térben, ismerkedem a nevekkel, kiket figyelnek, és bevallom, rácsodálkozom, mennyi tehetséges fiatal van, akik igenis értik ezt a világot. Kedves, humoros és olykor még hasznos tartalmat is készítenek a “követőiknek”. Olyanokat is láttam például külföldiek között is, akik a saját influenszüket arra használják, hogy akár a környezetvédelem ügyét szolgálják és léteznek olyan social media csoportosulások, akik egész tengerparti szakaszokat, erdőket tisztítanak meg önkéntesként pusztán azért, mert egy csoport tagjaként osztoznak egy értékrenden és fontosnak tartják, hogy vigyázzanak a bolygónkra. Respect!

A kisebbik, hatéves fiam a minap azzal a dumával tessékelt ki a szobájából, hogy … anya, iratkozzál fel…, a puszikérők táborába, nyomj egy lájkot és oltsd le a villanyt, amikor kimész..” Azt hittem rosszul hallok, de hatalmasat röhögtünk együtt a férjemmel, amikor leesett, hogy honnan veszi a mintát, majd persze utánam kiabált, hogy “gyere ide mellém és mégis inkább mondj egy mesét”.

Ezeknek a szavaknak is ezer tanulsága van, de mindannak, ami a napokban történt, sokkal több és messzebbre mutatóbb a következménye, mert itt nem arról van szó, hogy az ember ne szeretné vagy akár ne tisztelné a fiatal generációt. Sőt, az életem részei ők a saját gyerekeim által, tehát nagyon is fontos számomra, hogy ők kiket tartanak példaképüknek. Épp ezen van a hangsúly. Hogy ha én anyaként, és mi szülőkként mutatunk nekik egy értékrendet, amelyben az emberi erőfeszítés, a kényelmi zóna elhagyása, a tanulás és a sport mint érték a prioritások között szerepel, akkor nem szerencsés, ha folyamatosan olyan impulzusokat kapnak a kortársaktól, hogy ezeknek valójában semmi értelme. Hiszen a csillogó-villogó “élet” erőfeszítés, szorgalom és tanulás nélkül is elérhető, ha puszta létezésünk és teljességgel hétköznapi időtöltéseink is lehetővé teszik a közismertséget és bizonyos körökben népszerűséget azzal, hogy mindezt kipakoljuk rendszeresen egy bárki számára elérhető kirakatba.

Óriási felelősség van a felnőtteken, a szülőkön vagy éppen a cégek döntéshozóin, akik ezeken a végtelen digitális búzamezőkön ma úgy gondolják, hogy bűntetlenül bármennyit arathatnak következmények nélkül és a lájkok, a követők és pusztán a számok bűvöletében élve rá sem hederítenek arra, hogy e számok mögött születik-e valós érték, van–e felelősség, vagy egyáltalán produktum.

Sokféle tapasztalatot gyűjt az ember ennyi éves korára, de ebből az egyik legfontosabb a minőség tisztelete a mennyiséggel szemben.
Mindig inspiráltak azok az emberek, akik a munkájukban a minőségre, az értékelvűségre törekedtek, akik nem ismertek alkut, ha a tökéletes megalkotása volt a feladat. No igen, hiszen a sportból jövök, ott mozgok mindamáig, vagyis ott amúgy is a maximalisták jönnek szembe az emberrel. De a munkám során annyi csodás egyéniséggel, művésszel, zenésszel, íróval, színésszel találkoztam, akikben az volt a közös vonás, hogy szerették a létrehozás szépségét, az alkotás örömét. Ugyanezért szeretem minden héten meglátogatni a piacon a zöldséges barátnőmet, aki büszkén mutatja, mit termelt a saját kertjében és tényleg érzem, hogy ennek talán azért jobb az íze, mert elvetette a maggal a hivatása szeretetét is. Engem mindig lenyűgöztek az alkotók, akiket a létrehozás szépsége ösztökélt, legyen az egy csodásan megkötött csokor, egy gasztronómiai műalkotás, egy jól sikerült fordítás, egy csinos frizura, egy ajtódísz vagy egy tükörsimára húzott betonfal.

De hadd tegyem fel a kérdést aggódva, hogyha a felnövekvő generációnál a mások életére gyakorolt hatást nem egy gondosan létrehozott alkotás, hanem a pusztán a kirakatba rakott létezés vezérli, hogy ott mi lesz, tessék mondani, ha lesz egy tartósabb áramszünet? Mit tesz egy influenszer, ha nincs wifi és 4G, mondjuk napokig? Mihez nyúl, mit vesz elő a tarsolyból, ha iskolai tanulmányokkal, szakmával, gyakorlati tapasztalattal korábban semmit, de semmit nem tett bele? És mihez kezd a követő? Hiszen addig egy másik ember életét “élte”, vele kelt, vele feküdt szinte 24/7-ben? Hova kap majd, ha hirtelen ott marad csupán a saját, alig ismert életével, ismeretlen önmagával, a külvilág visszaigazolása nélkül?

Erről beszélek, amikor a felelős gondolkodást emlegetem, s amikor arra próbálok minél többeket ösztökélni, hogy tanuljanak, tapasztaljanak, gyarapítsák annak a tarisznyának a tartalmát, amivel útnak indulnak a nagybetűs felé.

Tavaly több, mint hatvan iskolát jártunk végig valóban a férjemmel és Vincze Ottó barátommal, hogy általános- és középiskolásoknak meséljünk olyasmikről, amiket mi már láttunk és azt mondhatjuk rá, hogy érdemes volt, vagy olyasmikről is, amit elkerültünk volna, így utólag. Édesek voltak a diákok, érdeklődőek, néha kritikusak – szerencsére -, de nyitottak az újra. Remélem, mindannyian gazdagabbak lettünk ezektől az élményektől, mert a nyitottság, a tudni akarás, a tájékozottság szerintem gazdagabbá teszi az embert, a bezártság, a tájékozatlanság viszont hosszú távon magányhoz és félelemhez vezethet.

A kereszténység legcsendesebb ünnepére készülünk Nagypénteken, a befeléfordulás, a lelkiismeret előcsalogatására talán a legalkalmasabb időszak ez. A lábadozóknak jobbulást, valamint építő és tartalmas beszélgetéseket, kultúrált vélemény-cserét kívánok a következő napokra.

Apropó. Kultúrált véleménycsere. Úgy gondolom, annak, hogy a véleményünket hogyan közöljük másokkal, már önmagában is értékközvetítő szerepe van. Nyilván nem kötelezhető senki a másik fél álláspontjának elfogadására még akkor sem, ha lehetetlennek tartjuk, hogy a másik félnek igaza legyen. Olykor a kemény kiállásra is szükség lehet egy álláspont védelmezésére, de az alantas és nyilvánvalóan jogsértő eszközök használata semmivel sem indokolható. Különben az ember könnyen lesüllyed egy olyan szintre, amelyet tisztességes, jóérzésű ember nem fogad el.

Áldott és Boldog Húsvétot Mindenkinek!