23 júl Egy fergeteges nap

 Fergeteges nap részese lehettem tegnap a Világbajnokság közel felénél.

Először is élmény volt látni, hogy rogyásig megtelt a Duna Aréna több műugró versenyszámra is, és a sportág királynőjének számító férfi toronyugrásnál kifejezetten csitítani kellett az ugrások alatt a nézőket, hogy maradjanak csendben, nem megzavarva a versenyzők koncentrációját.

Az pedig olyan erősen volt jelent, hogy majd szétvetette az Aréna erős falait, közülük is a brit Thomas Daley valami egészen ihletett napot fogott ki, mert már az első ugrásától kezdve szórták a bírók a tízeseket a produkcióira. Tudjuk, hogy a kínaiak lehengerlő egyeduralmát megtörni a mű-, és a  toronyugrás versenyein szinte lehetetlen, ezért is nőtt akkorára az egyébként óriási névnek számító szigetországi ugró szurkolótábora, mert két kínai ellenfelét hat ugrás során is szisztematikusan maga mögött tartva tökéletes ugrásokkal szerepelt a döntőben. Néztem a 15 éves mexikói versenyző gyermekeket meghazudtoló bátorságát, a kínaiak patikamérlegen kimért ugrótudományát, a precíz mozdulatok és szálkás testek fizikát meghazudtoló teljesítményét és Daley profizmusát.

Szinte hihetetlen, hogy ma már ott tartunk, hogy képes az ember, tíz méter magasról – kb. három emelet magasságból, más ugrások mellett persze -, négy és fél szaltóval előre, precízen érkezni a vízbe, mert ha esetleg nem, az nagyon nagyot üt és annak nyoma lesz.

Belegondoltak egy kicsit abba, hogy az emberi test eredeti rendeltetéséhez képest ennyire távol eső mozdulatsor elsajátítása, az izmok, idegek, betrenírozása, és az emberben lévő eredendő félelem ilyen fokú legyőzése micsoda mennyiségű munkával, monotóniatűréssel és precizitással jár?

Thomas, a teste aznapi tökéletes teljesítményén túl, elviselte a rá nehezedő pszichés nyomást is és hibátlan versenyzéssel nyerte meg a legnagyobb presztízsű versenyszámot, ezért is örültem a vele készült szelfinek, mert éveken át közvetítettem őt, csakúgy, mint a 3 méteres páros szinkronműugrás legjobbjait, akiknek – óriási megtiszteltetés, hogy mint a Magyar Sportújságírók Szövetsége első alelnöke -, én adhattam át a kabalákat és a virágokat.

Bevallom, megremeg az ember lába, amikor ott áll totális reflektorfényben, szinte fülsiketítő ováció kíséretében – ami persze a versenyőknek szól – ennek a páratlan Arénának a dobogója mellett és visszanéz a szinte végtelenbe futó tömött lelátókra. Ott, egy másodpercre tényleg megáll az idő és átfut az emberen, hogy egyetlen ilyen pillanatért is érdemes napokon, heteken, éveken, akár évtizedeken át hajnalban kelni és napi 7-8 órát edzeni, mert az ilyen élmények semmivel nem megvásárolhatók.

Tegnap a Városligeti Szinkronúszó helyszínt is megnéztük közelről, mert Charles Camenzuli urat a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS EUROPE) európai elnökét kísértem, aki a vegyes szinkornúszás egyik versenyszámánál adott át érmet. Egyszerűen bekebelezett minket a helyszín szépsége, a “díszletelemnek szánt” Vajdahunyad Vára, mint valós, eredeti háttér, s a szintén tömött lelátók atmoszférája, a horizonton lenyugvó vöröses nap fénye, szóval, élőben látva, azt mondom, kitűnő helyszínválasztás. De ezt mondták a külföldiek is, akikkel beszéltem, vagy épp Törös Károly úszóedző, aki évtizedekig élt és nevelt világklasszisokat Dél-Afrikában és már akkor bejárta a világ legszebb úszólétesítményeit, amikor mi, sokan még anyukánk pocakjában lubickoltunk.

A FINA díszvacsora a Magyar Operház páratlan látványát és akusztikáját nyújotta a sok-sok külföldi vendégnek, s nem csak az újraválasztott elnök, Julio C. Maglione és vezetőségének tagjai, hanem a magyar művészek is igen nagy tapsot kaptak, még Thomas Bach NOB elnöktől is. Én az AIPS elnökét, Gianni Merlo-t és nemzetközi ügyvédjét, a tegnapi FINA Kongresszus levezető elnökét, Francois Carrard-ot kalauzolhattam az Operház falai között, hogy ma aztán nagy izgalommal várhassuk úszóink rajtját, amely délelőtt már nagyon bíztatóan indult. Hajrá Magyarok!

Csisztu Zsuzsa